Mt 18,21–35
„… bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban” (Ef 4,32). Nekünk megbocsátott – miért? „Mivel könyörögtél nekem?” – csak ezért? Krisztusban – Őt elküldte, és Ő megfizette az én adósságomat, mielőtt könyörögni tudtam volna. De kell kérni a bocsánatot. Ez az egyetlen, amit tehetek és tennem kell azért, hogy megkapjam. A szolga is megkapja, pedig nem jól kéri. „Mindent megfizetek” – tudja, mennyivel tartozik, tudnia kell, hogy ezt nem lehet megfizetni. Még a kilátásba helyezett adósrabszolgasággal sem. Csak elengedni lehet, és a király – Isten – irgalmas, és elengedi.
Mekkora volt, és mekkora most az én adósságom? Az első bűn (emberi mérték szerint apróság volt) elég volt ahhoz, hogy megszakadjon az ember közössége Istennel. Mert „az Úr azt nézi, ami a szívben van”: nem hittek neki, nem bíztak benne. Ez a mi kezdeti állapotunk: nem bízunk Istenben, helyette magunkban, másokban. Mi akarjuk eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Így követjük el a konkrét bűnöket, lázadásokat Isten ellen. Ez az az adósság, amiből nem tudunk kijönni. Könyörögnöm kell – kérnem és elfogadnom a kész bocsánatot; elfogadni hittel azt, hogy Krisztus az én adósságomat megfizette.
Ha elfogadtam, ez megváltoztat: új helyzetbe hoz. Ez a szolga hogyan viselkedhetett addig? Tudta, hogy tartozik, de nem törődött vele, hanem „beletörődött”: „már izguljanak ők”. Nyomasztotta, és nem mert volna az ura szeme elé kerülni. De odaviszik. Amikor valakit „odavisznek” (ha akarja, ha nem, oda kerül) Isten elé, és csak annyit tud, hogy tartozik, és nem tudja megfizetni – nagy félelem, de ez az egyetlen lehetőség, hogy megszabaduljon az adósságától. Kérni kell, és megkapom.
Mi volt a szolga „új helyzete”? Szabad volt, nem volt adóssága, nem kellett „beletörődnie”, nem kellett félnie, hogy mit tesz vele az ura: hogy eladja őt és a családját.
Nem hálás. Az Úr várja, hogy hálásak legyünk. Mindenért: a teremtett világért, az emberi kapcsolatokért, a munkáért – és a bűnbocsánatért. Mindent Ő teremtett/adott, és egyiket sem érdemeljük meg – de a bocsánat és a szabadulás az, amin keresztül örök életet kapok; a halál is csak egy átmenet lesz hozzá. – Kap egy ajándékot, amit elképzelni sem tudott (nemhogy megszerezni), és „belül”, szívében, gondolkodásában nem történik semmi. Talán arra gondolt: külsőképpen nem kezdhet újat, ezután is szolga marad, ugyanazt a munkát kell végeznie. De belül új kezdődhetett volna, és ezt nyomta el.
A szolgatárs, aki tartozik neki – valaki, aki vétett ellenem. Hányszor bocsássak meg neki? Ahányszor kéri (Lk 17,4), „napjában hétszer”. „Hetvenszer hétszer”, mérték nélkül, számolatlanul. Hányszor vétkezem? „Napjában hétszer” – nem, sokkal többször, és azt sem számolom. Isten sem számol – az adósság létezik, de ki van fizetve, de oda kell menni, és kérni kell. – Ne számoljam a másiknak a bűnét sem, és azt sem, hogy hányszor bocsátottam meg. Kétféle hozzáállás: vagy hetvenszer hétszer (= számolás nélkül) megbocsátok, vagy hetvenszer hétszer bosszút állok (1Móz 4,24). Ahogyan Isten „szüntelenül megbocsát” nekem (mindig kész rá, ha kérem), nekem is mindig késznek kell lennem rá, „szív szerint” megbocsátanom – valóban a szívem állapotán múlik, hogy kész vagyok-e rá.
Lehet „nem szív szerint” megbocsátani? Igen, „lenyelni” a másik ember bűnét, megpróbálni elnyomni a haragot – de egyszer az is felszínre tör. Ez a szolga nyilván addig is haragudott a szolgatársára és „nyelt”. Ne nyeljünk, hanem valóban legyünk szabadok – erre tanít meg, erre tesz képessé az Istentől kapott bocsánat. Nekem is megbocsátott, és neki is meg akar. Erről tehetek bizonyságot neki – a megbocsátással és szóban is: biztathatom, hogy ő is Istentől kérje, és ő is megszabadul.
Mt 5,14 „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város.”